12. -13. nap

12. nap

Itthon maradunk mert monszun szerű eső volt reggeltől. Délre kiderült az idő és elmentünk az ajándékboltba gyalog (kb. 1km-es séta), vettünk még vaniliarudakat és Takamaka kókuszos rumot (ezt muszáj megkóstolnotok ha ott jártak, ha hoztunk nekünk azt se bánjuk, kifizetjük!!- a nagyobb üveggel 180rúpia a kikötőtől nem messze lévő italboltban; olcsóbb mint a nagyobb üzletekben)
Próbáltunk netezni is (gondoltuk hazajelentkezünk, hogy még élünk), de zárva volt. Délután helyben úsztunk az öbölben.

felfújta a tollát a galambom, ennyire "fázott" a reggeli esőben és a 25 fokban...

13.nap

Elbuszoztunk Anse Kerlan felé a Lemúria Resortig (megkértük a buszvezetőt, hogy kiabáljon nekünk ahol le kell szánni). Innen még gyalogolni kell azt mondta a buszsofőr Anse Georgette-ig. Amerre gyalogoltunk kiderült, hogy csak a Lemúria Resorton át lehet megközelíeni a partot egyszerűen, oda viszont csak előzetes bejelntezés alapján lehet belépni. Aportán a hölgy tájékoztatott, hogy van egy hosszabb út is az erdőn át. Nem tehettünk semmit, visszafordulva elkullogtunk, hogy valahogy akkor átdzsungelharcoljuk magunk órák alatt a másik iránból, lesz ami lesz, ha már ide jöttünk.
Az útról még egyser szomorúan hátrapillantottam a kapura, amikor azt látom, hogy az előbb említett nőci hatalmas kézmozdulatokkal integet nekem, hogy forduljunk vissza, menjünk oda. Több sem kellett nekünk, visszafordulva futottunk. Mégis beengedett minket, nagyon rendes volt, felírhattuk magunkat a nyomtatott lista végére. Persze ott is voltak "jóindulatú" turisták, előttünk egy olasz csoport ment be és onnan az egyik nyanya felháborodottan kérdeztgette angolul, hogy "fel vannak maguk iratkozva? mert ha nincsenek nem lehet ide belépni? He? Feliratkoztak??" Úgy vtettem mint aki nem ért semmit, elvégre a kapus nő ha volt ilyen jófej, akkor neki mi köze lenne hozzá.

Szóval bejutottunk a gazdagok világába, mindenfelé hatalmas golfpályák, puccos turisták, golfkocsikkal közlekedő népek. Ha pedig épp nem golfkocsig jöttek mentek, akkor helikopterek szálltak a fejünk felett.
Mókás volt, ahogy mi hátizsákos turisták kutyagolunk és úgy szemléljü őket, mint az állatkertben az állatokat.

 Anse Georgettén hatalamas hullámok voltak, fényképezkedtünk velük, de nagyon bele nem merészkedtem, jól úszom, de tartok az óceán erejétől, inkább tiszteletben tartom, ha haragos. :)

Az volt a terv, hogy egy túraösvényen át átgyaloglunk Anse Laziora innen. Olvastuk egy két helyen hogy ezzel már mások is megpróbálkoztak és bár sokan óva intettek tőle az ilyen beszámolókba, mi neki vágtunk.
Kezdjük ott, hogy nyoma sincs itt mondjuk túrajelzésnek.A "kitaposott" nyomok alapján próbáltunk meg elindulni a hegy oldalán, persze mondanom sem kell nem egy népszerű útvonal, senkivel sem találkoztunk az egész út alatt. Valahol még a legelején elvesztettük az útvonalat és zsákutcába kerültünk egy sziklás, dzsungeles hegyolda aljában. Nem volt más út, mint felfelé, gondoltuk a tetején már csak látunk valami kitaposott ösvény szerüt. A nagy küzdelemben egyikőnk sem fotózta le, pedig megérte volna, egy olyan "dombon" másztunk fel amin konkrétan hason lehetett csak mászni, annira durva dőlésszöge volt. Rólam tudni kell, hogy elég erős tériszonnyal küzdök, a dombról epdig szépen lehetett látni az alattunk hullámzó tengert. Bár az ember ha ahson fekszik a füvön nem szokott megindulni lefelé a csúszásban, az én fejemben az egész egy teljesíthetetlen és irtó félelmetes domboldallá állt össze a felénél, sokszor úgy éreztem se fel- se le, én onnan nem tudo megmozdulni sem. Végül egy kis könnyhullatás után én is felküzdöttem magam a Férjem bátorítására és egyben örültem, hogy legyőztem mint magam mint a hegyet is. Mindkét térdemen lejött a bőr egy része annyira csúsztam másztam a szúrós "fűben", de szerencsére készültünk az ilyen esetekre és a kézfertőtlenítővel le tudtuk kezelni a sebeket, igaz vinnyogtam mikor a sebbe került az alkoholos zselé.

Ahogyan jósoltuk, valóban a hegy tetején volt az ösvény amit elvesztettünk az elején. Csak ideig óráig örülhettünk neki mindig, hiszen időről időre elveszett a kitaposott nyom és csak ráérzés szerűen tudtunk haladni a nehéz terepen. Néhol segítségképp felfedeztünk egymásra rakott köveket az út mentén, így szokták jelezni egymásnak a turisták-ha nincs más jel- hogy ők már jártak itt, ez az út amin menni kell. Mi is hagytunk útközben pár ilyen kis kupac szerű építményt, hiszen nem egy helyen hatalmas benőtt dzsungelbe ütköztünk és félórás keresgélés eredménye után tudtunk csak elindulni valamerre. Néhol már láttuk a távolban Laziot, összességében nagyon szép és teljesen érintetlen terpen mentünk végig a dzsungelen a hihetetlen páratartalomban és melegben. Találtunk a dzsungel közepén olyan kis kajibákat, ahol a jelek szerint mint az őslakók valakik lakhattak (épp csak a cuccaik voltak ott), teljesen elszigetelten a világtól.

Végül egy élménydús, viszontagságos út után (2-3órás túra) Anse Lazion kipiehntünk a nap fáradalmait.

Anse Lazion várat építettem a ráknak

vihar készült, ideje volt a buszhoz gyalogolni és hazamenni

a távolban a Férjem madarakat néz

Lazio

hatalmas hullámok voltak